Mostbet — це популярна букмекерська платформа, яка надає користувачам з України можливість робити ставки на різноманітні спортивні події. Зручний інтерфейс, швидка реєстрація та різноманіття бонусів роблять цю платформу ідеальним вибором для гравців. Завдяки актуальним спортивним лініям, користувачі можуть знайти ставки на футбол, баскетбол, теніс та багато інших видів спорту.
В Україні Mostbet також активно розвиває свої онлайн-казино та живі ігри, де гравці можуть насолоджуватись якісним контентом та реалістичними умовами гри. Платформа підтримує різні платіжні методи, що дозволяє легко поповнювати рахунок і виводити виграші, що додає зручності для українських користувачів.
Завдяки мобільному додатку Mostbet, ви можете робити ставки і грати в казино з будь-якої точки України. Це забезпечує максимальний комфорт для користувачів, адже вся необхідна інформація та функції доступні прямо на вашому смартфоні.
Published: 2020.05.07.
A DVSC SCHAEFFLER kommunikációs munkatársa, Bereczky Attila a helyszínen élte végig klubunk első EHF Kupa-győzelmét. Szubjektív útinapló!
Alig múlt egy óra, amikor a csarnokhoz ér a buszunk. Lekászálódunk és besétálunk az arénába. A lányok még civilben kisétálnak a küzdőtérre, mennek egy kört az üres csarnokban. Ahogy közeledik a meccs, egyre inkább érezhető rajtuk a feszültség, de ez érthető. Vili az elmúlt hetekben abszolút kulcsemberré előlépő Sipivel beszélget. Bizony, a remek labdarúgó, Sándor Csaba felesége volt a buxhtehudei diadal egyik kulcsfigurája, s az elődöntő után a finálé első meccsén is remekelt. Csak Irinina Szamozvanován nem látszik a feszültség, ukrán kapusunk leül a kispadra, úgy szemrevételezi a felzászlózott csarnokot. Aztán irány az öltöző, még egy utolsó pacsi, bíztató mosoly és eltűnnek a lányok. Iklódy Janóval kimegyünk rágyújtani, már gyűlnek a népek a bejárat körül. A parkolóba sorra érkeznek Oslóból a buszok. Most veszem észre, egy emelvényen egy Golf Cabrio van kiállítva.
„Ilyet kap minden játékos a kupagyőzelemért” – világosít fel egy lelkes hazai drukker. „Akkor gyalog mennek haza” – böki oda Janó, s mivel ezt magyarul mondja, ráadásul mosolyogva, teljes a barátság. Ahogy visszaérünk Németi Gyula integet felém. A Bækkelagets sajtófőnöke vár minket, hogy átadja a sajtóbelépőket. Teljesen olyanok a passok, mint egy világversenyen, feltüntetve, hogy melyikkel, a csarnok mely területére lehet belépni.
„Csak egy olyan akkreditációnk van, ami mindenhova jó, az legyen a debreceni sajtófőnöké” – mondja a norvég. „Akkor ez a tiéd” – akasztja nyakamba Gyuszi a kártyát, ami megtisztelő, lévén hivatalosan semmi közöm nincs a klubhoz. A norvég sajtós bemutat még egy Elias nevű fiatalembernek, aki a biztonsági szolgálat tagja. Elias is mosolyog, azt mondja, ha bármi gondunk van, forduljunk hozzá bizalommal.
Még épp időben jut eszembe, hogy Anyák Napja van, tárcsázom anyukámat
„Na, megnyertük?” – kérdezi. „Még el sem kezdődött” – mondom, aztán felköszöntöm. „Drukkolok!” – mondja búcsúzóul, s bár légvonalban is jóval több mint ezer kilométerre vagyunk egymástól, szinte látom, ahogy összeszorítja az ujjait.
Közben lassan megtelik a csarnok, a mobillelátókon helyet foglalókkal együtt 7500-an várják a kezdést. A kezdést, amely előtt elhangzik a két ország himnusza. A magyart élőben énekli Kalmár Mariann operaénekesnő. Csodálatos élmény.
Aztán elkezdődik. Alig látok az idegességtől, pedig nagyon jól alakul minden. A kritikus első negyedórában nem tud meglépni a norvég csapat, sőt… Mi vezetünk 7–5-re, összesítésben tíz gól az előnyünk. Vagy inkább 11, hiszen az szinte biztos, hogy több gólt szerzünk ezen a meccsen 14-nél, s akkor az idegenben lőtt gólok miatt kilenccel kellene nyernie az Oslónak a kupagyőzelemhez. Aztán Sipi jobb térde aláfordul – később kiderül, elszakadt a keresztszalagja az egyik legjobb formában levő Loki játékosnak, akinek így az évvégi, osztrák-magyar rendezésű vb-szereplés is odalett –, s ez egy kicsit megzavarja a lányokat. Zárkózik a világklasszisok sorát felvonultató Bækkelagets, de tartjuk a lépést, az első félidő végén Susann Goksør időntúli hetesével is csak kettővel vezet a hazai csapat (14–12).
Hogy mi történt a tízperces szünetben, azt csak az érdekeltek tudják, ők pedig nem fogják elmondani, az azonban jól látható, hogy furcsa eseményekkel kezdődik a második játékrész. Az biztos, hogy a két osztrák játékvezető Helmut Willen és Horst Vorderleitner ámokfutásba kezd. Három és fél perc alatt három debreceni játékost állít ki – egy véleményes és két vicces ítélettel –, ez pedig határozottan megzavarja a Loki kézilabdázóit. Vészesen fogy az előny, olyannyira, hogy alig több mint tíz perccel a szünet után beáll a debreceni végeredmény, 22–14-re vezetnek a norvégok. Csak a tényszerűség kedvéért, a meccsnull kialakulásának pillanatában éppen három debreceni mezőnyjátékos tartózkodhatott a pályán, hármat ugyanis kiállítottak az osztrákok. Annyit emlegetem szegény Willen és Vorderleitner mamát, hogy valószínűleg sűrűn csuklanak valahol Ausztriában, de hiába átkozódom én itt a hegybe vájt csarnokban, ettől még tény: nagy bajban vagyunk! Ekkor azonban valami megváltozik. Az első harminc percben remeklő, ám fáradt Szopóczy Brigi helyére érkezik Irina a kapuba, László Kriszta pedig – mikor máskor, ha nem egy EHF Kupa-döntőn – lehozza élete meccsét. Szamozvanova a végletekig higgadt emberek derűjével véd minden hárítható lövést, Lacika pedig megállíthatatlanul cikázik a pályán. Így a hazaiak hiába verik – szinte szó szerint – agyon Csapó Erikát, hiába csalnak az osztrákok, 23–15-ről, 23–19-re jön vissza a DVSC. „Úristen, micsoda erő van ebben a csapatban” – villan be, de nincs idő filozofálni, a pályán peregnek az események. Újra nyílik az olló, így érkezünk el a végjátékig, melyben Irina hetest hárít, Kriszta pedig belövi azt a gólt, amely után úgy tűnik, tényleg nincs visszaút a hazaiak számára. Vagy mégis?
Már tíz másodperc sincs hátra, amikor 30–22-nél megszerzi a labdát a norvég csapat. Tjugum indít én pedig úgy érzem, mintha megállna az idő. Jeges félelem szorítja a torkomat, az nem lehet, hogy 1992 és 1994 után újra a létező legkisebb különbséggel bukjunk el! Közben a labda ott van a csarnok légterében, s amikor látom, hogy nem érheti el norvég játékos, kiszakad belőlem minden, amit átéltem ezekkel a lányokkal. „Meeeegvaan” – üvöltöm, miközben érzem, hogy folynak a könnyeim. Indulnék be a pályára, de a korábban roppant kedves Elias utamat állja. Mutatom a nyakamban lógó kártyát, amelyen egyértelműen ott szerepel, hogy beléphetek a játéktérre, ám az ekkor már cseppet sem barátságos fiatalembert ez nem érdekli. Ez azonban nem az a pillanat, amikor egy norvég biztonsági őr megállíthatna. Egy indulócsel jobbra – Elias lereagálja -, s mire feleszmél már nincs esélye utolérni. Ott ugrálunk önfeledten a pályán, néhány másodperc alatt lesz merő wax és izzadtság az ingem, de kit érdekel! A születésnapos mestert köszöntik a lányok, szép ajándékot kapott. Hamarosan pedig eljön a pillanat, amire oly sokat vártunk, Csapó Erika magasba emelheti a kupát. Nem sok csapat van a világon, amely ennél jobban megérdemelte volna…
Hívom a Kurír szerkesztőségét, Csurka Gergő veszi fel a telefont.
„Mennyit adhatok?” – kérdezem. „Amennyit akarsz, csak gyorsan, amíg nem viszitek túlzásba az ünneplést” – válaszolja roppant empatikusan.
Köstner Vili és Németi Gyula fejéről még azon melegében „eltűnik” az utolsó hajszál is, én még várok a sorsomra. Visszaérünk a szállodába, a lányok átveszik az ünneplő ruhájukat, irány a bankett. Egy héttel korábban a hivatalos norvég delegáción túl félszáz északi szurkolót etettünk, itattunk a fogadáson, most a csarnokhoz visszaérve nem akarnak beengedni a biztonságiak. Visszafordulnék, de a két kapus, kétoldalról belém karol. Kérdezne az ajtónálló, de Irina egy mozdulattal arrébb tolja. A norvégok nem kapják túl a cateringet, néhány fonnyadt pogácsa, tucatnyi palack meleg ásványvíz. Ennyi a felhozatal. A lányok eltűnnek, hamarosan a női mellékhelyiség füstjelzője értesít minket arról, merre is vannak.
„Ez nem a mi bulink, menjünk, ünnepeljünk a szurkolóinkkal!” – adja ki a jelszót Vili, így visszasétálunk a szállodához. A már nem csak örömittas csapat a hotelhez érve körbevesz, túszul ejtenek. Nincs menekvés, irány Manyiék szobája, ahol Rozsos Kriszti előbb ollóval, majd nullásgéppel szabadít meg vállig érő hajamtól. Tucatnyi csodálatos nő ujjong, amikor kilépek a fodrászműhelyként funkcionáló fürdőszobából. Jeddi Manyi lép oda és egy csókot lehel a kopasz fejemre.
Kora este boldogan vesszük birtokba – immáron a helyszínen tartózkodó szurkolókkal együtt – a szállodával szemben található éttermet, ahol folytatódik a spontán, önfeledt ünneplés. Közben jönnek a hírek a debreceni vigasságról, s arról, hogy másnap ezrek készülnek a repülőtérre a kupagyőztesek fogadására. A másnapi buli jegyében viszonylag hamar véget ér a mulatság.
Szobatársam hamar elalszik, nem csoda, nehéz éjszakán van túl, nekem viszont nem jön álom a szememre. Magamhoz veszek egy doboz cigit és elindulok a gjøviki éjszakába. Céltalanul bolyongok, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy a hegybe vájt csarnoknál járok. Megállok egy pillanatra, ekkor tudatosul bennem, hogy ez a valóság, hogy megcsináltuk! Viszont azt is érzem, hogy fázik a fejem. Hiába, nincs rajta haj.
Visszasétálok a szállodához, a recepciónál Németi Gyuszi ül egy fotelben.
„Nem tudok elaludni” – mondja. „Én sem” – válaszolom. „Kérnek valamit?” – érdeklődik a recepciós. Bólintok, ő pedig hozza a sört és a kólát. Pénz után kutatok a zsebemben, ő azonban int, hogy nem kell fizetni.
„Láttam a meccset, megérdemlik” – mondja a norvég.
„Mit mondott?” – kérdezi Gyuszi, s miután lefordítom neki, a portás szavait csak annyit mond:
„Tényleg megérdemeltük!”
